Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXIV. Téli hajtóvadászat (két színnyomatu képpel)

144 Itt van a vadászok szürete. Ez a választás van az erdővidéki vadászember előtt: kopóval vagy hajtóval induljon-e neki az erdőnek. A kopó élő jelképe a szabadságnak; előtte mértföldnyi térségek legyenek nyitva, hogy jól érezze magát. A fagyos levegő visszhangzik csengő csaholásától, s a menekülő őz könnyű szökése alatt porzik a bokrok zúzmarája. A domb csupasz ormáról látni a hajtást; a gyorslábú vad messze iramlik a kutya előtt; utána elszórtan látszanak néha a lombtalan fák közt elsuhanó árnyak, az üldöző kopók. A csaholás lármája meg-megszakad, el is enyészik; csak egyes hangokat kapkod vissza a szél fordulása, amelyből feszült figyelemmel találgatjuk, hogy mi történik odaát, túl a dombon, túl a völgyön, a patakok mélyedéseiben, a merre a vad szökni készül. Síró, éles hang bizonyítja, hogy most a kölyök Rikkancs nyafogta el magát; majd rádöng mélységes bassusával a félszemű Dongó; felriad a nagy lármára messze területen a pihenő vad. A kopó egyre jobban szorít, a hajtás nem lankad, az uj hó pompásan tartja a szimatot. Saját vesztének rohan a boldogtalan vad; bármerre fordúl is, a vége ugyanaz: kifáradva, megizzadva, nem érzi a tél jeges szelét; halálfélelemmel kerül vissza oda, ahonnan kiindult; visszahozza a menekülés vágya a legjobban ismert területre; a nem szűnő hóhér-ujjongás halálharang csengésével zaklatja előre; folytonosan üvölt, tombol, harsog a kopócsaholás a háta mögött; elbolondítja, zavarba hozza, hogy utoljára vállalkozik minden merészségre, csak ne hallja a vérszopók kísérteti zaját nyomában. Átszöki a mélységet, nekivág a sűrűségnek, felrobog a vízmosáson, majd az erdei nyílások síkságára vág ki, és röpül egyenesen, a mig egyszerre egy lövés után piros vér festi a havat, s a kopóhad kéjelegve nyalakodik az elejtett vad sebén, a melyből lassan szivárog ki az agyonhajhászott életerő. $ % # Más a hajtóvadászat. Ropogós téli hidegben van ideje, amikor félénkebb a vad és könnyen kipattan nyugvóhelyéből. Friss hó ha esett, a bársonypuha pelyhek befödik szépen a régi nyomokat, amelyekkel szinte be van hintve az egész erdő. Valamennyi lakója a bozótnak segít a furcsa nyomhímzést elkészíteni; összevarrja az uj mintákat a régiekkel; az uj hó után lehet legjobban kieszelni az igazi irányt, hogy merre forgott a négylábú állat az utolsó éjszakán. A nyom beszél ilyenkor. Hajtás előtt nagy karikával s lehetőleg háttal a szélnek keríti be a hajtósereg a völgyet. Hang nélkül lépked egymás nyomában, ahogy a vonuló libasereg; egy tapasztalt erdőkerülő kis távolságra egymástól felállítja őket. Az alatt bent, az erdő