Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXIII. Az első hó

"XT 141 S ködpárnái közül kikelve, szétnéz a hajnal a fehér világon. Az ég öléből nem száll ki most az a lilába játszó tarkaság, amely mögött nyáron át a hajnal rózsaarczuvá kendőzte magát. Egy kicsit dereng a láthatár, de mint a mécsláng sárgasága: csak a közvetlen környéket töri át sugarával. Küzd a ködökkel, küzd a homálylyal, s egyszer csak kibukkan a nyugvó föld fejénél a szentek homlokára illő dicsfény. Fehér habtenger simúl előtte a végtelenségig, de a tenger hulláma s fodra mind megfagyott. Felületét élő lény nem járja; messziről egy havas jegenye fehér vitorla-szárnynak látszik, amelynek a mozdulatlansága illik a hótenger szélcsendjéhez. A tiszta hó még érintetlen s egy nyom se látszik rajt' a rónaságon; csillogva veri vissza a kelő nap fényét, amely hideg csókokkal illeti, el nem olvasztja, mindössze káprázatosságát növeli meg. Kökénybokor tövében, közel az erdőszélhez, egy barna folt kezd mozogni lassan. Foglyok vannak ott, szorosan egymáshoz simulva, fejjel befelé fordulva a körbe, mintha egy nagy fészek gyámoltalan csirkéi lennének most is. Kíváncsian ütik fel fejőket, de csak annál jobban meglapulnak újra. Szokatlan nekik ez a káprázatos világ, nincs egy sötét bokor, nincs egy fűszál; fehér mezőn fehérfejű kóró mindenfelé. A vén kakas elcserrenti magát, kiszalad a meleg közösségből s meggázolja a bokor környékét; csupa háromágú villácska lenyomata marad utána; néhol még ezt a könnyűséget se bírja meg a puha hófölület, s a tipegő madár csüdig szakad le benne. Társai félve lépegetnek a nyomába. Mind idei költés, gyámoltalan és gyáva, a mig egy kicsit meg nem szokja a furcsa újságot. De feltámad bennök az ösztön s követik az öregek példáját, azok biz' nekifeküsznek a vékonyabb rétegnek s tyúkmódra szétkaparják, úgy keresik a fűmagot a gaz közt. Nem sejtik a gyámoltalanok, milyen közel van a veszedelmök. Vérszomjas fekete kísértetek jönnek elő az erdőségből s vadul suhogtatják meg szárnyokat. Egy csapat holló közeledik. A kiéhezett had mohón csap le a szerte rebbenő foglyokra s kiveszi belőlök a dézsmát; az első havat pirosra festi az első vér. A szántáson, egy mélyebb barázdában, remegve húzódik össze a megtestesült kétségbeesés. Egy árva süldő, a mely szintén nem látott még havat. Alig mer magától kibújni rejtekéből, félve tesz minden lépést, s nagyokat pattanva keres egy szigetet, a hol az édes anyaföldre telepedhetnék. Ennyi az egész mozgás, a mi az első hó hajnalát megzavarja. Máskép olyan tökéletesnek látszik a némaság, mintha a környéket mindörökre bérbe vette volna a halál. Ember nincs a mezőn, utas nem tiporja a nyári időben erre vándorlók ösvényeit. Az első hó még a kerülőt is elriasztja a barangolástól, mert a finom olvadó fehérségben átázik a bocskor.