Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXIII. Az első hó

^ 139 Esik a hó, befejezte útját a vízparány. Hallgatva hinti el magvát a téli felhő; addig szitál, addig ritkul majd, amig átlátszó fátyollá nem változik; rostjai közt akkor lesüt a holdvilág. Fogy a szálló pehely, a sok kis hócsillag idelent egy testté változik, mint a tengerek ölében; széles, puha hótakaróvá sűrűsödik a röpülő pára. A hótakaró pedig elolvad egyszer s a folyók medrén át visszakerül a sík tengerekbe; a tenger méhéből felszíjja a nap s újra felhőt gömbölyít belőle. Róka baktat az erdő szélén, a fák alól szimatolva fordul a síkságnak. Most megtorpan s ijedten kapkod fölfelé, mintha ingerkedő legyet hessegetne. Hideg, csiklandó portéka szállott az orrára, s alig hogy nedves czimpáját megsimogatta, máris semmivé vált. Messziről vadlúd geggenése hallik; valami megzavart csapat jön, amely elkésve néz éji szállás után. A vezérgunár vissza-vissza szól: „fiatalok, el ne maradjatok!" Azok felváltva felelnek neki: „mind itt vagyunk, jövünk!" . . . A róka izgatottan hegyezi a fülét, aztán nekivág a vetésnek, a hova a lúdfalka leszállott. Jól esnék egy kis libaaprólék ebben a szűk világban; hiába, más élet van most, mint tavaszi fészekrakáskor, meg a nyári süldőcskék csecsemőkorában, a mikor minden bozót ingyen élelmet kínált! . . . Csak hadd csapkodja a furcsa, olvadó hidegség, fel sem veszi a vén ravasz; megszokta már a múltban a telet; békén tűri, hogy bundáját ellepjék az ingerkedő fehér pillangók. Esik a hó. Amig nem ritkul a felhő, hiába is keresem az eget; jó sokáig semmit se látok, csak érzem, hogy rejtelmes érintés simogatja végig arczomat. Megfeszített érzékemmel egy óriási raj mozgását sejtem, amelytől elkezd káprázni a szemem. Fagyos csillagvirág kavargó milliárdja ereszkedik le lassan. Amíg fent libeg, szinetlen valamennyi, de ha leér a földre: az igazi sötétség ölén a szűz liliom színébe öltözik. A könnyűség e jelképe milliomodmagával összefogózva meggörnyeszti a vastag ágakat; egymáshoz simúlva összetapad s tajtékos habot szór a megmaradt lomb fölé. Díszes szemfödője készül a földnek. Elmúlik róla a halál csúf meztelensége; tagjai puha takaróval vannak már befödve. Még az imént fel-feljajdult a szél; most untalan megakad a röpülő pehelyben, prüszköl és kavarog; s a merre fordul, magával rántja csöpp kísérőit mindenfelé. Utoljára is behúzódik a fák alá előlök; megül csöndben a bokrok között, ott zörög, moszatol még egy kicsit, mialatt a hóköpeny megbénítja, lenyűgözi az apró galyakat. Attól fogva még nagyobb csöndben hull tovább a hó; betemeti a keskeny barázdát, elsimítja az apró halmokat, megfekszi a síkot, elfogja rajta a mozgás hangját, neszét. »1« * 18*