Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXII. Véres nap

130 "»a Eközben útnak indul a két szárnyhajtó, a két legügyesebb, a ki után, mint a vonuló lúd, egymás nyomába lépeget a többi soros. Négy vagy öt hajtó, azután következik egy puskás ember, a vadász után megint egy pár hajtó, megettök újra egy számozott vadász. A középcsoportból jobbra-balra kígyózó vonal nyúlik ki lassankint, amely óriási kört kanyarít, végre összeér valahol. Minél hosszabbak ezek a vonalak, annál jobban fogy a hajtók s vadászok csoportja, amig be nem állott a vezénylő szóra valamennyi a sorba. Meggondolt bandukolással kanyarodnak egymásfelé a körívet alkotó szárnyak, s a mint a szántáson meg a vetésen átvált a csapat, elkezd az eddig holt térség elevenedni. A mély barázdából kipattan egy vén nyúl, s kajlára csapja a fülét, apró bakugrásokkal fut arra, a merre nem lát embert. Most még nem sejti a nagy riadást, a mi itt készül, s mindössze kellemetlennek tartja, hogy nyitott szemmel való szunyókálásában megzavarták. Mérsékelt szökéssel oldalog végig a szántáson, alig fut száz lépést, s megül. Látni, hogyan keresi a jobb helyet, a hova újra lelapuljon; fülét lesunyította már a hátára, s derekát meggörbítve belegömbölyödik a fölfedezett alkalmas mélyedésbe. Hopp! de hirtelen kiszökik megint! nagy pukkanás riasztja meg: egy hosszúfülű pajtása közelebb várta a puskásokkal tarkított hajtók vonalát, s valamelyik szeles vadász rálőtt, amikor a vaczkából kiugrott. Ohó! ennek a fele se tréfa. A megriadt nyulak hanyatthomlok rohannak neki az egyenes iránynak; csakúgy porzik nyomukban a porhanyó szántás. Messziről, a másik oldalról, szintén ide hallik egy pár dörrenés; onnan meg errefelé menekülnek az ijedős nyúlnemzetség előőrsei. Kezdődik a nagy táncz a siralomvölgyében. Éles kürthang cseng végig a pusztán; az azt jelenti, hogy a kör összeért, egybeforrott; most már szabad a vásár, készen legyen a puskás mindenütt. A szél ropogó dörgés és puffogás hangját hozza; valahol már ugyancsak melege van a futó vadnak. Az általános mozgás, a lárma, mintha megrázná, remegésbe hozná a földet; a szinte félelmes csöndnek vége; úgy tetszik, hogy megelevenülnek a göröngyök, s valami különös varázslat alól felszabadúlva, rohanó, eszeveszettül menekülő nyulakká válnának. Az imént üres, kietlen térséget egy szétszórt, megriadt apró nyáj lepi el; egyszerre tíz-húsz szökő tapsifüles is összegabalyodik, szemközt vágtat egymásnak, s a saját fajzatától holtra rémülve sunyít le. De most már oda a nyugodalom; az üldöztetés nem képzelet szülte rém, hanem valóság; a halálfélelem megszállja a nyúlfit, amely tehetetlen kapkodó lótásfutással keresne nyílást, a merre biztosíthatná bőre épségét. A kör pedig lassan összébb szorúl. A bezárt területen levő vad tökéletesen elveszti a fejét; amig eleinte óvatosan hordta az irháját, s kivül maradni