Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XX. Kócsagles

^ 115 lennie annak, a ki a rétség büszke madarát akarja zsákmányul ejteni. A kócsag vigyázó, nagyon éber madár, a szürkülettel mozog: a külső pocsogókról, ahova az est csalogatta ki, visszahúz nappalra a csend hazájába. Csónakaink gyorsan csúsztak előre a vizén, a két evezős halász egymással versenyzett: sietnünk kellett, máris késtünk. Nem hallani ilyenkor semmi zajt sem. Sötét a víz is, csak a csillag húz végig benne itt is, ott is egy aranyvonalat; minduntalan elsuhan mellettünk egy tömb káka, egy kis nádsziget. Mintha megálltunk volna egy helyben, s a rét futna tőlünk, visszafelé. Néhol, fekete szőnyeg van elénk terítve; az evezőnek kétszeres itt a dolga, körülvesz minden oldalról a vizilencse, helyenként a hinár. Azután becsúszunk a hajló náderdőbe, amelyben se út, se nyom. Az öreg Molnár tudja azt, hogy melyik csillag irányában kell nekidőlnie a víznek. A hogy megint kijutunk a síkságra: ébredező szárcsa riad vissza a sűrűbe jobbról-balról; törpe búvár kapja le magát előttünk a mélybe. Valahol a nádi vadonban ijedezve visít a nagy búvár. Hopp-hopp! — a szomszéd csereiből jön a felelet: hopp-hopp! Megállunk. A csónak egyet-kettőt ring még, azután ott vagyunk egymás mellett. Még van egy kis időnk; az evezősök beleizzadtak a munkába, övék az érdem, hogy megelőztük a kócsagokat. Alig hogy elcsendesedik a mozgás, körülrajzanak az éhes szúnyogok. Eleinte csak úgy szelíden hessegeti őket az ember, nem használ az. Egyre nő a számuk; ha egyet agyoncsapsz, tíz száll nyomába a tartalékból; ott dongnak, énekelnek; szárnyon tánczolnak, s egy-egy vércseppet követelnek. Ha csak minden ezrediknek betelnék a kedve, halálos vérszegénységgel kerülnénk vissza a mocsárból. S e vérszopóhad ellen nincs más mentőszer, egyedül a füst. Rajta, gyujtsunk hát rá! — kinek-kinek valami füstölő, szivar vagy pipa a szájában; körülleng bennünket a tűzről szálló kék köd, attól valamennyire ritkulnak az áttörhetetlennek tartott szúnyogsorok; ismét látjuk az eget, a mely egy gondolattal már világosabb; ismét eszünkbe jutnak a szép, fehér, repülő szellemek, a gyönyörű kócsagok, a melyek idecsalogattak bennünket a vizek vadonjába. Most már nincs mit tétováznunk; előre legénység, kiki a helyére. Szó nélkül válunk el; csak a két evezős köhint még egyet, amikor elhelyezkedik a csónakkal a végső állomáson, valami nádsziget közepén. Ez a köhintés jelzi az irányt, a hol vagyunk, nehogy láttatlanban meglődözzük egymást. Megint halványabb a magas ég, most már nincs is rajta csillag; tisztán látszik a felhőfoszlány, a mint a szél hajtja. Lent is érezni egy kis borzongását a levegőnek, attól elkezd reszketni a nádas, fodrosodni a víz; de csakhamar megint nyugalom van utána. 15"