Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XIX. A puszta éjszakája

XXIV. A puszta éjszakája. Itt vagyok a pusztán és körülölel a szeptemberi éjszaka némasága. A hangtalan nyugalom világa ez; — minden kis nesz mintha riadót csendítene meg a felséges magányban. Még a falusi kutya se vakkan, még a tanyai éjszakák apró lármája se zavar meg; a mi parányi hang támad, mintha ösmeretlen világok messzeségéből susogna idáig. Jaj be' gyönyörű, jaj be' félelmes ez az éjszaka! . . . Egy-egy kis rohama fut el fölöttem az ingerkedő szélnek; a bokor megzördül tőle, a hervadó tengerilevél összesurlódik és zizegő rezgéssel libben vissza régi helyére. Nincs egyetlen jel se, a mely élő lény közeledéséről adna hírt. A puszta végtelensége elnyeli a jelentkező piczike életet; a bogár csak úgy zúg, mintha egy zörgő levél rezdült volna végig a haraszton. Fütyöl a szél, az őszi szél. A tiszta magas égen sűrűn ragyog a csillag, nyugalom van most a végetlenség birodalmában, nem szántják a nagy kék síkságot hulló lebkövek. Csak a szél dudál halkan, búsan; néha elszenderül, mint az alvó gyermek; néha zokogó sírásra fakad, mint a beteg szivü asszony; azután következik a megpihenő fuvalom haldoklása. S én tudom, hogy a meddig a nagy feketeséget sejtem: jobbra, balra, előttem és mögöttem csak üres síkság van; nagy, karikába simított róna; a széles rétek hol lekaszálvák, hol még most is dúsan eresztik a sarjút; az óriás legelők vakondtúrásai most szaporodnak javában; a hűs levegő kezdi már csipkedni az őszi hidegség iránt érzékeny virágot. Ember sehol sincs, még a pásztortűz is csak valahol a messzeségben csillog, mint valami éjszaka születő délibáb. A kis láng megereszkedik egyszer-egyszer, s szétcsap mint a fehér tűzijáték; azután egyszerre