Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XVIII. Lármás vizek - Pihenő

104 i* hogy közel kellene lennie az éhenhaláshoz annak a magyarnak, aki a maga eszétől neki merne fogni, hogy egy osztriga-kagylót kiszürcsöljön. A paprika a mienk, azt mi nem engedjük, s büszkék vagyunk erre a gutaütésben fogantatott haragos-vörös nemzeti csemegénkre, amelytől még a mi edzett garatunk is ugyancsak kapkod levegő után, vagy legalább is alaposan rászorul arra, hogy a hegy levével leöblíttessék. A paprikának legyen hála azért, hogy a mi zsírban úszó étlapunkból ki mert valamit válogatni a német, s „gollasch"-unknak szerepet juttatott a ritka ételek között, holott a tepertős túrós haluskát már nem tudta a maga vajba mártott süteményei közt meghonosítani. Azt a finom árnyalatát az íz- és zamatbeli változatosságnak, a mivel tele van a magyar paprika, hogy is értené és érezné át idegen gyomor? Arra a csimborasszójára az ínykarczoló gyönyörnek, a mit — mondjuk a szögedi paprika minden jóravaló magyar ember gégéjében fejleszt: nem emelkedhetik se burkus, se polyák soha sem! Hisz' a szögedi paprika világhírét dicsérik már az Oczeánon túl is; a yankee, ha ráfanyalodik, hogy megpirosítsa a levesét: nagyobb gyönyörrel cselekszi ezt, ha a hunczut pinczés szegedi paprikának kereszteli el előtte a tengerentúli téglaport. Hogyne lennénk hát mi elragadtatva ettől a mi különlegességünktől, amikor a keleti embernek joga van csettinteni a nyelvével, ha fagygyas kebabjának a zamatját (?) érzi ? A paprika legalább isten kegyelméből való gyümölcs; szebb és csábítóbb, mint Éva almája lehetett. Némelyik tiszteletreméltó példány előtt szeretné az ember a kalapját levenni; ezek a körtealakú, óriás karimájú, basarózsaképű csudák megbolondítják azt, a ki egyszer beléjök szeretett; ízök édes, csiklandozva bizsergető és mégis irgalmas; nem öli kíméletlenül az ínyeskedőt, amikor az nem állja tovább a kísértést. Zöld korában úgy lehet ezt a nagy, édes paprikát enni, mint az almát; húsos, fehéreszöld rostja csak úgy ropog a kés alatt, a só egy piczit átnedvesedik az eleven seb szélén s megcsillog rajta mint a zúzmara, még mintha valami különösen kellemes éretlen illat, akár a frissen levágott fűé, szállna ki belőle. A ki pedig kelleténél jobban belebódul ebbe a magyar élvezetbe, azt észretéríti egy másik fajta, a törpe mogyoró-paprika, amelynek sima vérvörös, szinte kicsattanó pofácskája sötét kárörömmel vigyorog ki a bokrok zöldje közül. Még a légy is ájulva hull le róla, ha bolondmódra végig talált szaladni rajta; ember legyen a talpán, a ki elég elszánt, hogy beleharap öngyilkosság szándoka nélkül; egyszerre mintha puskapor robbanna szét a szájában s tüzes menykőszilánkok hasogatnák végig a torkát a füle dobjáig. Csupán a csücske egy ilyen kis paprikaviperának elég arra, hogy gyöngébb idegzet számára lehetetlenné tegyen egy tál levest, s zöld korában is van benne annyi erőszakosság, hogy egy pillanat alatt elnémítja a legbőbeszédűbb kortes ékesszólását is.