Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XVIII. Lármás vizek

•KT 99 apró fekete pontok ezreivel; néhol olyan volt a part, mintha tíz-húsz soros barna vakondtúrás födné. Azok voltak a pihenő vadruezák csapatai, amelyek a meleg őszi napon kikívánkoztak a szárazra, s ott sütkéreztek nagy boldogan, kiterített szárnynyal, a mocsár szélén. Stevo czimborát hirtelen elkapta a vadászláz. Kész lett volna neki rúgtatni a „Kákással" a végtelen sárnak, de a többi vadász idején lefülelte, s visszaterelte az egyenes útra, a kereszt felé. A kereszt volt tudniillik a találkozó pont. Ott várt ránk az alsó Bácska egyik érdekes furcsasága, a „vén gojzer", a mocsárkirály. A „vén gojzer" megérdemelné, hogy époszokat zengjenek róla a Nimródfiak. A lápi Falstaff e tökéletes mintáját úgy kellene külön tenyészteni, mint valami kihalóban levő ritka növényt. Minden muzeumban adnék utódainak egy üvegburát, hogy a kik századok múlva is, amikor már régen nem lesznek lápok és mocsarak, érdeklődnek a mocsárkirály fajtája iránt: ott találják ezt az örökké mosolygó, kifogyhatatlan kedvű, borotváltfejü lényt a régiségtan tudományának a szentélyében. Ez a vén gojzer maga elég lenne egy kötetre való tanulmánynak. Abból a könyvből, amely vele foglalkoznék, megtudhatnók sok egyebek közt annak a titkát is, hogyan lehet az ember az aggság határán túl szívósabb és fáradhatatlanabb, mint a husz éves legény, s hogyan lőheti hiba nélkül a mórsneffet oly szemmel, amelylyel egy betűt se tudna szemüveg nélkül kisilabizálni. Együtt volt valahára a vadásztársaság, nem kellett tovább próbára tennünk kísértetbe vitt türelmünket. A zsablyai főszolgabíró, a vadászat rendezője, kiadta a jelszót: „előre!" Előre oda, ahol a szó szoros értelmében hemzseg a vizi madár; ahol megszámlálhatatlan sokasága a vadruezák sokféle fajtájának bukik le az apró hal után az alacsony vízbe. Az egész mosorini mocsárban nincs olyan mélység, a hol derékon felül süppedne az ember; ott meg, a hova mi készültünk, legfeljebb, ha a térdünket locsolhatta a langyos mocsárvíz. Kétszáz lépésnyire a nagy madárszállás kezdetétől, felröppent az első vándorló ruczafalka. Mintha dobpergés perdült volna végig a síkvizen, úgy verődtek össze a tapsoló szárnyak; a víz szine egyszerre sötét lett, s az egész környék megtelt a hápogó, riadozó szárnyasok hadával. De most még nem voltak igazán megzavarva, ezt a kis keringést a csalogató verőfény is okozhatta, amelyben olyan jól eshetett egy kis légi tornát rögtönözniök. A part mentén, a száraz gyepen, ugarsneffek lapultak meg előttünk, öt-hat lépésnyire bevárták a szekeret, s jóformán a lovak lába alól rebbent föl a legtöbb. Ez a gyors szárnyú, gerleformájú madár, nem ösmerte itt a félénkségét, pedig ha megriasztják, csapkod, mint a villám. Pörczögve röpködtek körülöttünk, 13*