Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XVIII. Lármás vizek

98 „Kákáss!" hallom hátul a Stevo czimborám biztatását; két kis ügetője nyomban ki is nyújtózik, s szinte röpülve perdül elénk a könnyű bricskával, amelyen Stevo rendelkezik, mint úrkoesis. Egy kicsit el talált aludni a vadásztársaság fele; épen azt a felét szállította ki Stevo utánunk, s amikor megmutatta, hogy negyedórai késés után is elibénk tud vágni a „Kákással": büszkén kacsintva foglalta el házigazdai helyét a háttérben. A réti útról pedig, a merre befordultunk, egyszerre megpillantottuk a csillogó vizet, a sötét kákatömböket, a hosszú zöld lapályt, a mely messziről olyannak tetszhetett, mint egy nagy kaszáló, de mi tudtuk már, hogy a dunai kiöntések ősterületéhez közeledünk, a hol át meg át van szivattyúzva a föld ki nem száradó nedvességgel, s a hol a télvíz beszüremkedése után a zöld ár újra meghozza minden nyáron a mocsár vérbőségét. A mósorini mocsár nem igazi láp, nincs benne semmi rejtelmes, semmi titokszerü. Messzire kell menni, amíg szélesebb nádast talál ott az ember; a mi nád a hol kiszélesedő, hol összeszoruló erekből kinő, azt is összetöri a temérdek sertés, amely mindenütt kondaszámra fetreng az iszapban. De ez a megtiprott, kidagasztott sár a sás és a nád közt, egyaránt kedvelt hazája a vízi vadnak, s egyben a vadásznak is. Az ilyen területeket szereti legjobban a sárszalonka, amely pedig a java minden vízi-madárnak; s ily megzurbolt pocsogót keres legszívesebben a rucza, esti húzása idején. A mi eltűnt szélkiáltónk is ezt a nagy mocsarat kívánhatta, amely levonul a fennsík aljáig, s onnan elkanyarodik Vilovo és Lok felé, a hol a Belo blato síkvízzel tarkított nádasaitól már nincs messzire Titel. Egy csapat bíbicz jajongva csapott el fejünk fölött, valamennyi leszállott a rétre; ott, a keskeny víz partján elkezdték negédes futkosásukat, otthon érezték magokat nagyon. Ez már az ő birodalmok határa volt, a lilék serege bátran csavargott mindenfelé, éles szavú fütyölő sneffek suhantak villámos czikázással a mocsár széle fölött. Most már közel voltunk az igéret földéhez. A ki csak a nagy lápok vidékét ösmeri, az nem igen szokott a túlságosan mozgalmas vizi élethez. A végetlen ingovány hajlós náderdőségeiben megoszlik a zaj, a vizi-madár kevésbé verődik látható nagy seregekbe, a hűs rónavizeket is inkább kis csapatok bújják. Amikor a ladik befurakodik a susogó zöld közé, a csekély mozgás szokatlan neszétől megriad az árnyékban úszkáló vadkacsa, s hápogva emelkedik fel; könnyen elvesznek az ilyen egyes hangok, utánok nem marad más, csak a tolórúd vagy az evező csobogása. De itt, az alacsony sás hosszan kígyózó vonalán, a fehéren csillogó mocsártavakon, teljesen más a kép; fogalma sem lehet az itt divatozó zűrzavaros elevenségről annak, a ki még nem látta. Folyvást közelebb értünk a nagy rónavízhez, amely az első pillanatra úgy látszott, hogy a végtelenségbe húzódik el. A víz tükörsima háta be volt hintve