Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XVII. Az erdő basái (színnyomatuképpel)

"XT 95 Nagyon jó szemnek kellett annak lenni, amelyik az erő rovására különbséget tudott volna tenni közöttök. A tizenkettes talán karcsúbb volt valamivel, de agancsa épp oly magas, erős és szétálló, mint a tizennégyesé. Amint meglátták egymást, egy pillanatnyi csend következett. Mintha a válságos perez előtt megdöbbent volna mind a kettő; mintha a nagy mérkőzés előtt a halál szele megcsapta volna izmaikat, úgy álltak némán, megbénulva. Illett mégis, hogy a házigazda lássa szívesen a vendég-urat; a tizennégyes lecsapta hát a fejét s megrázkódva előre csörtetett. Talán megfordult volna erre a kalandor, de amint a vén vitéz kiljebb került a rétre, előjöttek a sűrűből a kíváncsi tehenek. Most már a hölgy-közönség is látta a kihívást, most hát a karcsú szépek végig nézik az értök vívott párbajt. A tizenkettes maradt. Nem várta meg, amíg a bősz öreg oldalba nyomja: eléje ment. Egy ümmögés, egy elfojtott kitörése a dühnek, azután porzott a föld, pattogva gurult le a lejtőn a szétrúgott kavics, s a két hatalmas agancs keményen koczczant össze. Mintha malomkövek hullottak volna láthatatlanul, úgy dübörgött a föld. A kemény, köves talaj lassan megőrlődött a nehéz, ütő, dobogó lépések súlyától ; az egymáskörül forgó haragos bikák csakhamar széles tiszta kört tapostak a fű közt. S közben mintha jégeső kopogott volna, amint az agancsok kemény ágai összeverődtek, egymáshoz csapódtak. Állta a tizenkettes a sarat, de keményen. A két hatalmas bikanyak jó ideig hiába feszült egymásnak, nem volt a tülekedésnek egyéb eredménye, mint a körbenforgás. A vén basát felingerelte a sikertelenség; néha hördült egyet, s amint lankadatlan hévvel szorította meg ellenét: bizonyosra lehetett venni, hogy előbb-utóbb mégis csak ő lesz itt a győztes. A tizenkettes gyorsabb volt valamicskét, s egy oldalcsapással végigvakarta az öreget, de éppen elég volt az a dicsőségből: a következő perezben szörnyű rohammal ment neki ellenfele. Egy szénásszekeret is feldöntöttek volna azzal az erővel, amit így egymásra pazaroltak. De íme, a tizenkettes lankad, nem bírja már a kemény tusát; gyöngülő nyaka meg-megbicsaklik, közel van az idő, amikor egy védetlen pillanat halálos veszedelembe döntheti. A halálfélelem e válságos pillanatában csak egy segít: a szökés. Hiába látják a vereséget bájos hölgyszemek, meg kell most futamodni! . . . A tizenkettes még egyszer megfeszíti minden izmát, kiadja összes erejét, előre tör, de nyomban visszaugrik s gyors ügetéssel hátrál.