Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

Az aranybárányok meg az ezüstpásztor

54 BÁRSONY ISTVÁN I CSEND fény, a mit a távolság csak szikrának mutatna eleinte, de közeledve hozzá, látnom kellene, mint nő rettentő arányokban a kis láng lobogása, amig elfogja előlem a fél eget, az egész eget, s széltében-hosszában, a merre fordulok, csak a lávahullámok szaporodása, a forrásban lévő nap pöfögése s mennydörgésszerű kitörése töltené be látásom és hallásom határát. Mintha egy csöpp esőből egyszerre özönvíz áradna szét a mindenségen. És mikor mögöttem lenne a megszilárdulás nehéz kínjait vajúdó égitest; amikor visszanézve, megint nem látnék belőle mást, mint egy piczinyke fényt, egy mindig jobban halványodó szikrát: ekkor azt mondanám, hogy az ott, a sötét ürességben, egy szegényke csillag, s rettegve, kíváncsian rohannék előre, folyvást előre, a merre űj bolygótüzek tűnhetnek föl; az irdatlan távolságból nézve épp oly csöppek, de közelről talán milliószor nagyobbak, mint az örökre elhagyott névtelen nap volt! . . . * Félek ettől a kietlen égtől s egy hang a szivemben azt kiáltja a tudós csillagászok felé : „adjátok vissza az én egemet, búzavirágos mezőségemet ! . . „A mely népes az egymás mellé sorakozó aranybárányoktól s a hol az üstökös kévéjét menyországi árvalányhaj lengésének nézem ! . . .