Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

Napvirág

8 BÁRSONY ISTVÁN I CSEND A szegény föld ránczosra zsugorodik össze az aszálytól ; minden növény sínyli a nap hevét ; csak ez az egy szál napraforgó duzzad az erőtől, egészségtől és mohón fordítja sugárra szomjas arczát az ég felé, ahonnan lángostorok csapkod­nak le ránk, elbágyasztva itt minden életet. Egyre tüzesebben sütött a nap; szinte érez­tem, hogyan siklanak végig rajtam lángfulánkjai. Amelyek az imént jobb vállamat érték, mind át­csúsztak lassan a nyakamon s a szivem táját meg­pörzsölve, lehullottak rólam a fű közé. A sugarak útja megmutatta a nap haladását; a napraforgó csak azt ügyelte. Eljöttem ide, a pusztára, a nyári hajnal szüle­tésének az ünnepére. A hajnal régen elmúlt s én mégis itt vagyok. Megbabonázott a napraforgó, akit a napimádás­ban nem tudok utóiérni. Te százszorszép virág, felelj nekem: miért hogy kelet felé fordulsz, amikor a hajnal fölébreszt? S miért oly szomorú, bánatos az arczod, hogyha leszáll a nap ? Mintha szakadozott sóhajtás támadna körü­löttem : „0 Héliosz! ... Te örök forrása a fénynek s a melegnek ! Te ősélet! ... Te tűzből való isten !" ... Tán ezer mértföldnyiről tér meg ide most az eltévedt visszhang, az ismétli az én hajnali imád­ságomat.

Next

/
Thumbnails
Contents