Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

Magány

112 BÁRSONY ISTVÁN I G

S END Magány ez; valóságos, isteni, gondolatokat ébresztő magány! A legyek nem számítnak, se a kutyám, a melyik néha elkapkodja a bogarakat; ebben a beszélő némaságban a valóságos hangnak csak paródiája az, ha egy légy zúg, vagy a Britt vén fogai összecsattannak, mikor szunnyadása megháborgatóit ijesztgeti. Más a magány a rónaságon, ahol a jelenidő foglalja le egészen a lelket. A mérhetetlen térségeknek mintha nem is volna multjok s nem is következnék rájokjövő; ami előttünk van, az mind a mai napé; hisz' kinek jutna eszébe az elviharzott esztendők sorával törődni, mikor amire a szemét veti: csak ennek az egy esztendőnek, ennek az utolsó évnek a szüleménye! Tavasz óta van itt, a mi van; a növényi életből csak az vált át a jövő esztendőre, ami a föld alatt rejtőzött : a gyökerek. A bokor, meg a fű gyökere. A vetésből nem marad meg az sem ; kiszántják vagy elhal magától még az idén. Ha az égre nézek, ott is csak a mai nap rövid életű felhőit látom. A puszta képe a jelen képe idelent is, meg odafönt is. Más a magány az erdőségben. Ott meg az örök reménység színe között még a korhadó fatörzs látása is arra készt, hogy kérdjem: mi lesz vele ? Hajlom ott a jövendővel való foglalkozásra; az őserdők mélyében a százesztendős faóriások nem