Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Egyedül

9 is olyan halk, hogy aki nem gyakorlott az erdei neszek megismerésében, az akár meg sem hallja. Aki az ilyen neszezés! nein érti alaposan, az csak arra eszmél, hogy a közelben levő vad elugrik az őt környékező veszedelem elől és aztán késő az ügyetlen cserkésző bánata. Lassan megyek tovább; szemem hol a sűrűséget fürkészi, hol az előttem futó ösvényt; meg a talajt, ameiynek lágyabb részén csapa vonala és bemélyedése beszél, árulkodik. Az ilyen jelbeszédet jól meg kell tanulni; enélkül a cserkésző vadász vaktában tapogatódzik az erdők útvesztős területén. A csapa ellenben az avatottnak minden titkot elmond. Milyen vad járt azon a környéken és mikor; bak volt-e, suta volt-e; erős vagy gyönge legény forgóján van-e a csapás, amelynek az iránya sejteti: honnan várhatjuk ide a ^bujdosót, az ő megszokott körsétája-közben. Minden színfoltra ügyelve, minden galyrezzenés okát megértve, fáradhatatlan figyeléssel halad a biztos itéletű cserkésző a titkait féltő, rejtegető erdőségben. Nem szabad sze/eskedni, meg kell őrizni a hidegvért! — ez a „vörösfonár, amely legvalószínűbben célhoz vezet. * Messzelátómmal folyvást kutatok. Jön valaki; kibaktat az ösvényre s bambán, bután bámul rám. Egy kajlafülü vén nyúl tanakodik előttem. Jól megnéz, fölegyenesedik s leül hosszú ugróira. Mozdulatlanul állok, hogy megtévesszem, messzelátóm elfödi a szememet; igy aztán az alakom alig gyanús a bamba nyúlnak. A tekintetem: az más; az él és azt rögtön megértené, ha a messzelátón át látni bfrná. Most lekuporodik s nyugodtan majszol. Nyil-