Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Egy szárnyas hősről

73 Az erdő hajlatai közt az a medence volt a legtágasabb, ahova a szirti sas lecsapott. Hosszúkás öblében tisztás volt; mellette pedig sűrű bokros gerinc emelkedett. Ha a hajlatok hullámos árkában ugy juthatnék a meredeken felnyúló gerinc alá, hogy akik túlnan vannak rajta, nem sejtenék meg a közeledésemet ; akkor már csak a gerincre kellene kapaszkodnom, hogy magam előtt lássam a nagy rablókat. Mohón készülődtem. Tudtam, kikkel van dolgom. Minden óvatos ravaszságra szükségem lehetett most. Hisz' a sas-szem minden más szemnél jobb. Felső kabátomat ledobtam s eldugtam. Megjelöltem a bokrot, ahova rejtettem. Azután jelentékenyen megvékonyodva csúsztam be a legkisebb ösvényt sem kináló sűrűségbe. Jóformán reménytelen vállalkozásnak tetszett; de Diána segített. Alig tettem tíz lépést, kitiport nagyvad-váltóra akadtam amely éppen jó irányba vitt. Ezen haladtam tovább; de milyen kínosan! Az utamat álló bokrok alatt minduntalan hason kellett átcsúsznom, nehogy megzörgessem a galyakat. Csakhamar csuronvizzé izzadtam egy szál kabátban is. Többet másztam, mint jártam. Fölegyenesedve egyálíaljában lehetetlen lett volna zaj nélkül mozognom. A puha hó bársonyán csúszni arrább és arrább; majdnem élvezet volt. Legalább nem kellett derékroppanások közt görnyedeznem. És mégsem ez a keserves cserkésző-lorna volt a nagyobb gondom, hanem az irány amelynek az eltévesztésétől kellett tartanom ezzel a bujkálással, így mászva a bokrok alatt, majdnem lehetetlen volt a jó tájékozódás. Szerencsémre a szarkák segítségemre jöttek.