Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A csúni szarvasok

37 akkor is. — A nemes nagyvad, a szarvas. Pedig a barátomnak aki szerelmes híve Diánának, a legnagyobb vágya volt esztendők sora óta, hogy elmondhassa : lőttünk már Csúnban szarvasbikáí is. Hiába ! ez teszi fel a koronát minden vadászterületre; mert ahol szarvasbikát lehet lőni, az az erdő mindjárt legalább száz percenttel ér többet. Végre „megjöttek" a nemes szarvasok, úgy ahogy eddig még sohasem. Meggyőződhettünk róla, hogy szarvasai vannak a csúni erdőnek. És amikor erre az örömhírre kimentem, hogy megtartsam az első szakértői szemlét: találtam olyan szarvasbikacsapát, hogy a tenyeremmel is alig bírtam befödni. Annyi bizonyos, hogy a szarvasok itt át-átválíanak. De hogy hol vannak állandóan, azt csak az Isten tudja. A pompás tejes zabra megjönnek éjjeníe a Duna másik oldaláról is, — de aztán kora hajnalban visszaváltanak és csak a rengeteg kár marad uíánok, amelyet okozni tudnak. A letiport, megfeküdt, végig keresztül-kasul járt zabtábla „beszélt"; elárulta, hogy falkásíól lakmározik itt a hívatlan vendég; a félnövésben levő kukorica zsenge szára pedig derékon kettéharapdálva kiabált némán is megtorlásért. Végignyomozíam az erdőt, ahova csak a sok víztől eljuthattam; áttanulmányoztam a terepet és amikor már az az érzésem volt, hogy mindent tudok, amire szükségem van, akkor bejelentettem a barátomnak, hogy most pedig készülhet a nagy ünnepélyre, az első csúni szarvas torára. Vakmerő igéret az ilyesmi, még a legtapasztaltabb vadásztól is. Hogy mennyire az, azt csak az tudhatja igazán, aki látott már gyanakodva lopódzó szarvast kifelé jönni az erdőből, amikor a falkát vezető vén dáma (mindig ilyen matróna a vezető,