Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Sasszállás

23 kolja a Duna széttárt keblét; most tutúl, s a füstje összekeveredik az esti köddel, a mely megfekszi a vizel. Ez után igazán semmi sem következik . . . A sasszállás gazdája bátran jöhet. A kopaszfejű hárs készen várja. Nézek, merőn nézek, mindig arrafelé! . . . Hisz olyan rendesen megtartja az útját, hogy ilyen nagyúrtól szinte már kicsinyes pontosság az. Ni ott . . . Most igazán jön! . . . Akkora még ilyen messziről nézve is, mint egy kis bárányfelhő. Elől sötét, mint az öreg este; olyan alacsonyra ereszkedett, hogy a vízre vetett árnyékát is látni. Hisz a víz sima most, mint a nyugvó tenger; és odafent már ragyog a holdvilág . . . Messze van s én az erdei illatok közt mégis a puszták levegőjét érzem, melyet az a hatalmas pusztai rabló taszít maga előtt. Mintha zsinóron húznák, akárcsak a rókát az imént. De ezt majd másképen fogadjuk! Még egy kicsit; no, még egy kevéskét közelebb . . . már itt van az erdei nyílással egy irányban; suhogva száll-száll a víz fölött . . . Brumm!!!. . . dörren meg ebben a pillanatban odalent, a part alatt, egy lövés. S egy másodperc múlva látok egy csónakot, a mely lassan, lágyan ringatódzik, úgy sodorja a hullám, azután a nyíláson túl hirtelen eloson. A sas riadva csapkod a szárnyával s viharzó sietéssel fordúl. Csak annyit látok, hogy emelkedik és csakhamar végképen eltűnik. Énnekem mindörökre. Mintha semmi sem történt volna, valaki dalolni kezd a Dunán. Bizonyosan az én kóbor csónakázom. Hogy vinné el az ördög.