Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A Somhegy tetején

142 fülkéket kutat fürkésző szemem ; néhol fedett folyosórészleteket Iátok; azután kis ablakokat, amelyeken át a homályos folyósókra világosság özönlik. Ha ott ugrik át a vad, — vagy figyelve-félve megáll egy pillanatra: megláthatom anélkül, hogy engem észrevenne ... És mögöttem is mindjobban sűrűsödő ligetek; s a fák terebélye alatt uj meg uj báltermek; — falaik tele változó tarka színmozaikkal; — a zöldnek, a sárgának, a pirosnak és a barnának a keveredésével. Minden színfolt valami más fa vagy bokor; a bolthajtás pedig az egész fölött az égnek kacéran felhőzött kéksége. * Elmentek és most egymagam vagyok itt. Várom a kürtjelet, amely a hajtás kezdetén hangzik fel. Addig ráérek elmerülni az erdei magányba, amelynek itt nincsen más hangja, mint a kavargó szél beszéde. Néhány vén tölgyfa nyög mögöttem, mintha alvó mammutok ébredeznének. Milyen más zúgás ez, mint amikor a kecses gyertyánfa himbálja a szélben meg-megzizzenő lombját. A bokrok suttogva riadoznak; . . . azután hirtelen szélcsend következik. Egy falevél sem rezdül a közelségemben. De ott bent, messzebb, — folytatódik a zúgás, a rezdülés, a sóhajtozás; — ahol éppen tova száguld a szél. Hanem azért a szélcsendben is lelibben egy-egy halálra fáradt pillangó a gyalyakról. Száll-száll tehetetlen bágyadtsággal, amíg csak forogva-hányódva le nem szédül a földre, a gyepre, ahova tétova sodródással hanyatlik. — Mindegyre több és több a hullott levél a báltermek talaján.