Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Kettesben

140 volna; leváltak volna a törzsükről és láthatatlan erőfő! hajtva lendűltek volna errébb-errébb. A vastag ágakon vékony galyak voltak: és azok ide-oda hajladoztak. Egy falka szarvas jött. Mind bika ! A sok mozgó ág és galy az agancsokból telt. Vagy tizenöt szarvasbika együtt; egymásután. Elől egy gyönge villás, amelyet a vének küldenek, kergetnek előre, útmutatónak, hogy ha veszedelem lappang valahol, azt érje, ne őket. (Lám a tehenek mennyivel önzetlenebbek, azok között a legtapasztaltabb matróna a vezető, aki aztán egymaga jobban is ügyel, mint az egész falka.) Jöttek, és egyenkint, szépen, lassan, izgulás nélkül ügettek el mellettem, alig negyven lépésnyire tőlem. A nagy fához tapadva, nem moccantam. Néztem az erdők koronás urait, akik hiába dobogtatták meg a szivemet, mert hisz őrájok tilalom volt már. Tehén pedig nem jött, de egyetlen egy sem. Amikor már túl voltak rajtam s a szél felőlem fujt hozzájok, hirtelen megdöbbentek. Érezték a halálos ellenséget, a láthatatlanul rejtőzőí, s mintha kicserélték volna valamennyit, olyan robajló vágtatásba kezdtek. Dübörgöttalattokaföld, s a harasztfonnyadt szárnyú pilléi riadtan emelkedtek uíánok a magasba, hogy nyomban fáradó libegéssel ereszkedjenek újra le a földre. * Halk neszre riadtam fel. Kánya állott mögöttem. Boszúsan dörmögte: — Nincs szerencsénk. Máig sem sejti, mért szorongattam olyan elégedetten a kezét. Hisz az én szerencsém, a legszebb hangulatom, megvolt.