Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Kettesben

135 óta még le sem feküdt volna. Csudálkozó, kérdő tekintetemre csak ennyit válaszolt: — Én már künt voltam; — szétnéztem, És megint felvillant a szemében az a különös „igérvényláng." Megreggeliztünk, azután előszedtük a vadászholminkat és indultunk. Ketten. Ez mégis feltűnt nekem. Mit csinálunk? Hol vannak a hajtók? kérdeztem, jóval kíváncsibban, mint amennyire el akartam árulni. — Tessen csak rám bízni, nem kell ide senkisem. — Talán cserkészni akar? — kérdeztem. Hisz most minden cserkésző-út tele van haraszttal; zörgés nélkül nem lehet rajta járni. Szemrehányón nézett rám és megcsóválta a fejét. Azután már nem is mertem többet faggatni. Mentünk. Egy darabig a fagyos szekérúíon egymás mellett, azután később keskeny ösvényre tértünk s ott ő került előre. Egy szó sem esett több köztünk. Figyelhettem Kányát tetszésem szerint. Tudnom kellett, hogy ha itt lesz az ideje, majd ad valami jelt. Az erdész csak néha pillantott oldalvást; ment egyenesen és helyenkiní a talajra tévedt a tekintete. Egyszer egy kis árkos mélyedésen kellett keresztül mennünk, ahol alacsony vízbe szakadozott alattunk a gyöngén hártyás jég. Itt egy párszor lemutatoít a földre anélkül, hogy megállott és hátranézett volna. Követtem a szememmel az ujja irányát. Éjjeli vagy hajnali szarvascsapa volt ott mindenütt. Itt nagy égerfák voltak az erdőben, keverve vastag ősfűzzel, amelyeket négy ember is aligha át bírt volna ölelni összefogott karral. A nagy fák al-