Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Kettesben

133 szel együtt hatan sem tudtunk boldogulni, olyan kevesen voltunk a rengeteg nagy területhez képest. Már-már cihelődni akartam, hogy én is búcsúzom az erdei magánytól, amikor Kánya mellém sompolygott és jelentősen súgta: — tessék csak a többi urat elereszteni; mink itt maradunk, nem tetszik megbánni. Felvillanó szemében volt valami, ami ért annyit mint egy sorsjegy „Ígérvénye". — Nem sokat gondolkoztam, maradtam. Amikor a szekerek elzörögtek, bevonultunk az erdészházba. Három jókora szoba volt benne, meg egy konyha. És valamennyi előtt faoszlopos fedett folyosó vonult. Nyáron isteni csendeket lehetett itt élvezni; — de ilyenkor télen, talán sok is volt a csendből, aminő némaság és kihaltság körülvette az embert. Szerencsére a szobákban nagyon barátságos meleg volt. A kályhákban pattogott a tűz és a kis hetesfiu, aki a két tehénkét is gondozta, lépten-nyomon nagy fahasábokat rakott rá. Itt ugyancsak olcsó lehetett a tüzelőanyag. Amig az erdészné a vacsora érdekében búzgólkodoíí, letelepedtünk a fenyőfa-asztal mellé és a pincetokból előkerítettük a boros-üvegeket. Az én csendesszavu, kevés beszédű társamnak már az első pohárka rizling megoldotta a nyelvét, úgy-ahogy. — Nem tudnak ezek az urak vadászni, mondta, miközben legyintett a kezével. Nézte a lámpáshoz fordított poharat, hogy milyen szép sárga ital van benne és mintha csak úgy magamagával beszélgetne, dünnyögte: — mindig mozgolódnak, krákognak, fújják az orrukat; ma is az egyik, az a rángósképü, átkiabált a szomszédjának, hogy: „róka! vigyázz,