Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627
A fülemüle
14 Egy nckcmvaló zúgra akadtam, a hol kedvemre leheteti hallgatódznom. A hol megleshettem az éjszakát és átengedhettem magamat a hangulataimnak. Két hatalmas topolyfa nyujtódzott ott az égnek; alattok lécpad volt; a galyak száz rése közt oda bámulgatott a holdvilág s rám nézett. Hideg sugara végigsimogatott. A két faóriáson túl rajzottak az orgonabokrok, sűrűn, egysorjában. Javában virágzottak. Az egész nagy kerten végighullámzott ez a virágos bokorszalag. A lilafürtök illatát szeríehordozták a bujkáló szélkölykök. A derengéses homályban összefolyt előttem szín és vonal. Képzeletem csupa lilát látott. A hömpölygő illatot úgy éreztem, mintha lágyhullámos íengeráramlással sodródott volna felém. Lassankint ebbe a csudálatos, szinte eleven lilába burkolódzott körülöttem minden. Az égbolt mély kékje mintha lilafelhőkön keresztül látszott volna. A topolyfák lombja orgonavirágossá változott ebben a varázslatos éjben. Egy aranyjuhar barnállott előttem, annak a sátrát sötétlilára festette az éjszaka. Ráemlékeztem az alkonyatra; az ég alja akkor lilamezőbe hajlott. Elröppent a lelkem a hajnal elé s lilakoszorúí látott a homlokán. A fülemüle ott volt a lilabokrok között, a melyek árnyékába még a csillagszemek is csak lopva kukkantak be. Valamit költött a dalnokkirály, a mit senki másnak sem szánt a világon, csak neki: a párjának. Ebben a látszólagos nagy egyedüliségben, ahol valóra vált a „két sziv egy dobbanás" legendája, az ezeregyéj bülbülmadarát megszállotta az ihlet.