Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Tűz az égen

Tűz az égen. Egy vén szarvasbika után jártam a „Vadas"-ban. Egy igazi erdők-királya után, „aki" gyönyörű agancskoronájával különb volt minden más társánál s „aki" ugy tudott magára vigyázni, hogy csak egyetlenegyszer bírtam megpillantani színről-színre, egy pár pillanatra; — de az a pár pillanat elég volt arra, hogy el ne feledjem többet. Szeptember második felében volt. Az őszeleji verőfény megaranyozott mindent a hegyek közt; az előző hetek sok esőzése megtartotta az erdőt üdének; még alig hervadt itt-ott a lomb; pedig az éjszakák már hűvösek voltak s hajnalra fehér árnyalattal jelent meg a dér a völgyek gyepén; de azt a kelő nap első sugarai csakhamar eltüntették. A szarvasbőgés évadja javában tartott, s alkonyattájt, éjjel és hajnalban fel-felharsant az erdő basáinak heves üzengetése. A halk, lágy nyöszörgésíől kezdve az erős harcias felordításig minden hangárnyalaí benne tud abban lenni. A mélyen konduló, szinte morgó bőgés elárulja a szarvast mindenképen. Azt is, hogy hol van; azt is, hogy körülbelől milyennek képzelhetjük. De ettől a képzelettől a valóságig, addig, hogy a mérgesen vagy epedőn, vagy harcos kedvvel és