Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Az aratók dalolnak

76 Az ott egy macska, az éj színébe öltözött kalandor. Megáll a kerti kútnál, ahol békák cuppognak be előle a vizes medencébe; felemeli a fejét, úgy figyel valamire. Talán ő is az aratók nótáját hallgatja, mert éppen újra kezdik. Milyen szomorú nóta! Valaki dalol, magában. Egy bús legény, aki most igyekszik belopni magát valamelyik marokverő leány kebelébe, vagy máris siratja, hogy: „volt szeretője, de már nincsen". Nagyot ugrik a macska s farkát meggörbítve, ész nélkül rúgtat a ribizke-bokrok közé, ahol végképen eltűnik. Valami lelhette. Csakugyan megint látok egy fehér árnyékot, aki a méhes felől lépeget erre, a kút felé, ahol az imént a macska bogarászott. Magas emberalak, túlvilági fehérségben, mintha a ködöt bújó kósza rém volna. A kertész az az árnyék; teljes és tökéletes egyedül valóságának a hitében ingregatyára vetkezve néz körül mégegyszer, mielőtt lefeküdnék. Botjára támaszkodik s hallgatja a nótát. Egyszer csak elkezd ő is dönytnyögni-dörmögni, beledalolni. Utána ümmögi a fájdalmas dalt s komor nyögéssel mondja hozzá a panaszos szöveget. Hasonlít az a vén farkas búgásáihoz, amikor nem akar-