Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Az aratók dalolnak

73 köztök, akkor még táncolnak is. Összeszorulnak egy szobanagyságú területen s ott pörgetik, forgatják egymást. A marokverő leányok megannyi kapós kisasszonyok, akiknek bőven akad táncos gavallérjok. Járják a puha bársonyos gyepen mezítláb. Azt a letiprott, fonnyadtaljú tánctermet, azt a gyepes foltot látja másnap az arra vetődő ember, amikor már az egész banda munkára vonult onnan. Ahol állok, keskeny gyepes ösvény húzódik a nagy nyárfák közt. Az ágak összehajtanak fölötte; a kabóca trillázik a sűrű lomb közt. A vén fák galyai mozdulatlanul nyújtózkodnak. Amint a hold az égen mind magasabbra emelkedik, úgy látszik, mintha a keresztben álló galyak lépcsőfokok volnának s a hold azokon kapaszkodnék fel, lassan, könnyű testtel. Itt-ott a lomb közt üresség van. Amint a holdvilág odaér, rögtön kifényesedik a kis kerti rét. A halvány égi vándor bekukkan a nyíláson egy percre, azután feljebb csúszik, megint feljebb, a véghetetlen, úttalan semmibe. Utána a keskeny réseken súgárkévék furakodnak s meghasgatják a barna árnyékot.