Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Esti kép

64 gint vissza, hogy szédület nézni. A pásztor azzal mulat. A pacsirtát hallgatja. Követi a szemével, amikor felfelé rezeg és folyvást dalol; és meglesi, amikor vissza kezd ereszkedni, lassan, meg-megállva a levegőben; majd megint esik egy-egy kis darabot, mindig lej ebb, amíg hirtelen utolsót nem lendül s akkor lent van; akkor a nóta is elhallgat, szünetel... A vonatról ezt én már csak sejtem. Időm nincs az apróságos szemlélődésekre. Velem most rohan a pillanat a térben. Előttem elsuhfennak a látom ány ok, amelyek szinte kergetik egymást. A pásztor, amott, már rég eltűnt szemeim elől, — és lám, ehol a másik, — még egy pásztor; még pedig leány; piros viganós, fehér inges, hajadonfővel erre néző leányka. Messziről nagyobbnak tetszett; — most egyszerre kicsi lett, gyermek lett; körülötte kis zöldessárga libuskák kujtorognak és semmit sem törődnek a vonattal. A nagy fehér anyalúd felemeli a fejét, kinyújtja a nyakát, — megsziszegi ezt a szerinte csúnya nagy buffogó kutyát amelyik átszalad a libalegelőn és ijesztgeti az apró libuskákat. A kis leány félretolja szeme elé hullott szőke haját; abban a mozdulatban Éva anyánk ősparadiosomi bája s kelleme