Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Tündérrózsa

40 A nádas fölött rajzott a vadruca; már javában folyt a húzás, ami a vizivad sétája innen-oda, onnan-ide, az ő világában; egyik tóról a másikra; este ki a tocsogókra; hajnalban vissza az árnyékos nádasba. Nem törődtem én azzal, Osak a tündérrózsás tavat néztem. Néztem, és elképzeltem, hogy teremnek a tündérmesék. Amikor a nádaskörnyéki pásztor tilinkózik a holdas nyári estéken és a panaszkodó hangokra felkívánkoznak a kicsi tündérleányok a barnán csillanó vízből: mindegyik megül egy-egy nimfalevelen s ráhajlik az ő kiválasztott fehérrózsája keblére, úgy tűnődik el azon, hogy milyen is lehet ez a földi világ a földi emberekkel nappal, amikor őneki sohasem szabad olyankor a vizikirály palotájából a felszínre bukkanni. És hallgatják a tilinkót... Ebben a pillanatban végeszakadt az álmodozásomnak, mert a pákászom, aki már régóta némán leste, hogy miért nem lövök a húzó rucákra, megszólalt: — Ugy-e szép? De milyen csudaszép volt!... A hold is feljött s az is nézte. Ugy lebámult, hogy dülledt bele vaksi bús szemürege. A halászkák elültek; a vadrucák húzása lassan-lassan megszűnt; a nádas halkan