Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Délibáb

24 levegő tüneményeképen, az csak a verőfény játékes álma, a délibáb. Megjön a tavasz enyhe melegével, amikor az ébredő Természet minden tagján végigborzong az újraéledés gyönyöre és sárgás-zöld riigyezóssel elsőnek öltözik fátyolköntösébe a púsztai fűz. De ezt a délibábot kevesen ösmeriik. Az ember kényelemszerető finnyás rabja az ő kultúrlényi mivoltának s csak akkor vágyik ki a Természetbe, amikor az már virágos pompával kápráztatja. A falu népe, a puszták fia, közönyösen nézi a megszokott táj megszokott képeit; sokszor nem is látja meg, észre sem veszi a délibáb játékát, csudás festményeit, miint ahogy a dúsgazdag úr sem áll meg minduntalan a palotájába gyűjtött remek képek előtt. A karatavaszi délibáb olyan, mint az ősnádasok rigyásain gyanútlanul tollászkodó kócsag, amely magamagának szép. Olyan ez a tavaszi délibáb, mint a pongyoláját meg -meg libbentő tündérieány, aki éppen napsugárfürdőbe lép. Minden csak képzelet, ami rajta van s ami körülveszi; ő maga is csak képzelet; titkos szülötte a Természetnek, amely a saját mulattatására találta ki. A kóválygó vadrucák, a felhőszerű galambsneffrajok, a sírvavigadó bíbicek, a