Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Vadászsors

151 í'ólretúrva, tovább hengergetve, amiit a nyirkosán maradt kőágy árult el. Friss vaddisznó-túrás, egészen friss! Felragyogott a szemünk. Itt egy konda vaddisznó mulathatott az éjjel. Vagy talán hajnalban. A túrás helye még mindenütt nedves; sem a nap, sem a szól nem szikkasztotta fel. Az árkolt túrásvonalon, — benne, vagy mellette, — ott van a vaddisznó-csapa, végig. Az erős körmök nyoma mögött az álkörmök rajza is jói látszik. Az ott vén kan emilékjeleMég a leghalkabb duruzsolás is elnémult. Csak a szemünk beszélt. Mintha kicseréltek volna bennünket, úgy felvillanyozódtunk. Egész nap hajttattunk vaddisznóra és még csak iját-fiját sem láthattuk. Egyetlenegy lövés sem esett eddigelé. Az ilyen hiábavaló fáradság elernyeszt. De most alig éreztük a sok lihegitető kapaszkodást begynek fel és a még sokkalta rosszabb lejutást a magaslatok csúszós meredekeiről. Végre: itt vannak! Valahol ezen a tájon kell lenniök. Nagyon messzire már nem lehetnek. Éjjeli kalandozásuk után, amely szeszélyes, mint a sátoros cigányé, ide vetődtek a lelóci hegyre, ahol háboríttatlan csend veszi