Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Késő ősszel

136 csak hallom. Üjra a föld alá sülyedek; de ahogy nagy suhogással lecsapnak a vízre, azt meg kell hallanom. A szálláscsinál ók itt vannak — s a többiek jönnek! A zűrzavaros bangegyveleg idétlen skálái kúszáltan kavarognak, s amint lesem és figyelem, úgy rémlik, mintha megereszkedett fémbúrokat tépdesne valami nekivadult szellem a felhők közt. Jönnek — és a halálos csendet, amely erre az elhagyott pusztaságra borúit, egyszerre felrázzák, megtöltik lázongó zsivajjal. Úgy csúszom feljebb, csak annyira, hogy lássak, de engem ne lássanak; megerőltetett szemmel nézem, bogy tele van az ég nagged tét pontokból sűrített vonalakkal! Jönnek a vadlúdfalkák; az egyik rajt szinte kergeti a másik, közelednek a nagy csapatok, kampóban; a kicsik féloldalvást egyenes vonal ban és mind gagyog, gágog, rikkant, a vén gúnárok éles, jelző gá-gá!-ja szinte metszi a levegőt; némelyik mintha kérdezné: gi-gál! Azok a magánosok, amelyek keresik, hova csatlakozzanak.