Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Késő ősszel

131 máiyos üveghez. Átlátok rajta; de inkább csak sejtem, semmint tudom, hogy mi van mögötte. A leáldozó napba bele lehet nézni; elernyedt sugarainak a ködrétegek közt megtörött a fónyök. Mindjárt estébe hajlik a délután, amely ilyenkor már nagyon megrövidült. Huszonnégy óránkint átlag egy-egy perccel hamarabb nyugszik most a nap; ma éppen ötödfél órakor. Azután csakhamar itt az öreg este; s nem sokkal később, amikor nyaranta a kánikulától menekvés enyhületét kezdenek élvezni, teljes és tökéletes lesz itt az éjszaka. Nézem a puszta élettelenségét, amibe mozgó, nyüzsgő, zajos elevenséget várok mihamarahbra. A hallgatás e végtelennek tetsiző birodalmában még a legkisebb élet is rögtön szembeötlik. Látok amott, szinte ikáprázatban, egy raj kicsi sötét pontot, amint hullámos lendüléssel távolodik, meg újra közeledik. Apró madarak azok, amelyek a kopár tarló szerény vendégei. Emitt, a lazább talajon, fürge barlanglakok surrannak előlem a föld alá; mezei pockok élik itt most még a világukat, amíg egy tartósabb hideg eső el nem végzi köztök a nagy irtást. 10*