Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

A krakéler

128 az elvakult hév, meg a verhetetlenség elbízottsága, amely mindent mer . . . A következő pillanatban csengő csattanás! ... A két agancs, mint két súlyos vívókard, pendül össze, — ós a krakéler úgy hemperedett lefelé a hegyen, mini a fültövön lőtt nyúl. Alulról nem bírta el a szörnyű rohamot, megbotlott, elesett, lekalimpált. Az öreg urat magát is meglepte ez a színpadinak is hatásos diadala és lehorgsztott fejjel, új támadásra készen, vagy még fel sem ocsúdva az elsőből, nézett a lezuhanó vert ellenfél után; de nem üldözte. E helyett megint mordult egyet, rekedten, talán elégedetten is, és rögtön a suták felé fordította az érdeklődósét, mintha ezt jelezte volna nekik: — Mit akar veletek ez a svihák? Most láthattátok a különbséget . . szégyelhetitek magatokat. Harsogva ordított fel; hangja olyan volt, mintha kürtölnének a bevett vár sáncfalán. A „krakéler" nem felelt neki. Amint lehemperedett a bokrok közé, ott gumilabdaként pattant fel és becsörtetett a sűrűségbe.