Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Éjjel az erdőn

109 Hallgattam a kis-iné ci bika felharsan ásai t és eszembe jutott ez az eset. Az este a kis-inóci bikára cserkéltem volt. Már korán kezdett bőgni a legnagyobb sűrűségben; de annyira egyhelyben, hogy reményem lehetett a megközelítésére, minthogy az egyik cserkészét éppen azon a tájon vezetett keresztül. Keskeny, kövesi, nehezen járható cserkészösvény volt az. Lihegve, fújva, nyitott szájjal véve lélekzetet, csúsztunk kisérő vadőrömmel az ordítozó basa felé. Egyszerre felelt neki egy másik vitéz ugyanazon a hegyoldalon. S ő, — a mienk, — rögtön felvette az eléje dobott kesztyűt. Megmozdult és arrafelé indult, ahol a kihívó bikának lennie kellett. Következett a fárasztó, tikkasztó, minden pillanatban eredménnyel kecsegtető, reménykeltéssel izgalmas sietés a vonuló bika után. Folyvást előttünk haladt; de megpillantani lehetetlenség volt. — Amikor elhallgatott, nem mertem mozdulni, hátha figyelve áll ós felém les. De mire megszólalt, már megint messzebbre volt és szinte futnunk kellett utána, hogy valamelyik kis tisztáson mégis csak elcsípjük.