Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Látomány

120 keresztül az erdőn, amelynek az alját az eső átáztatta. Amint beljebb és beljebb jutottam az elhagyott erdő mélyébe, úgy lassítottam a lépésemet. Az ember ilyenkor maga is átalakul némileg az erdő fiává. Mintha óvatosan kellene lopódznia, úgy lép, úgy mozog akkor is, ha nincs vele különös célja. Ahol „midenki" gyanakodva les és menekülésre készen pihen: ott az emberre is átragad valami ebből a készenlétből. Ilyen „mindenkik" most is akadtak az útamba. Hol egy szajkó riadt fel valamelyik fáról és lármásan evezett tovább a levegőben ; hol egy csapat fenyves rigó kelt szárnyra a bokrok közül, hogy nagy körívvel megint leereszkedjék pár száz lépéssel arrább. Ezek már éjjeli szállást kerestek itt. Fejem fölött egy karvaly körözött, jó magasan; látszott, hogy nem vadászik, csak mulat; a rigócsapatra ügyet sem vetett, de gyönyörű fordulatokat csinált odafent, amint ki-kitért a szélnek, meg újra szemközt kanyarodott vele. Már nem esett, de a szél egyre fújt, nem gyöngült. A sötét fenyves csakúgy zúgott, nyögött tőle. Amikor a fenyvesből kiértem, előttem volt a szaggatott léceserdő, amely beleolvadt a buja vágásba. Itt már messze voltam az erdész1 :áztól. A magány egész gyönyörét élvezhettem.