Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Legjobb barátaink

100 ben, meg az ostorával pattog, vagy vaktöltéssel lövöldöz néha-néha. (Ritkán, mert a puskapor bizony drága.) így aztán eltelik egy hét, két hét, három hét, négy hét s egyszer csak hazalophatja a vadaktól a szegény ember az ő kis kenyérnek valóját. De a cserebogár, meg a másféle sok istentelen rovar, a tengernyi hernyó, a mindenféle kukac, álca, pajor, a rovartömeg, az mind nem fél az éjjeli tűztől, a kiabálástól, a lövöldözéstől, az csak ömlik elő tömegestől, a jó Isten tudja, honnan jön, hogyan sokasodik ennyire csak hogy itt van és pusztít kérlelhetetlenül. Nézem az Isten szép világát odakint és amint a sok sürgő-forgó madárkán meg-megakad a tekintetem, eszembe jut az a rengeteg haszon, amit nekik és csak nekik köszönhetünk, minthogy kívülök senki azt a kitartó, biztos, gyakorlott rovarpusztító munkát azzal az eredménnyel és az értékes növényzetnek máskülönben való megkárosítása nélkül, el nem végezhetné. A durva emberkéz, ha még oly ügyes is, jobbára sértő tolakodással nyúl a megtámadott növényhez és amikor lerázza a fáról a hernyót, vagy leollózza a hernyófészkes galyat, vagy megveri a rovarlepte ágat s azzal összetöri, megsebzi: mindig kárt is okoz a haszon mellett. Nem így a madár, amely nem unja, hogy ezerszer, százezerszer, milliószor nyújtsa ki