Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Parancs – parancs

Akkor is alig tudott eljönni hozzám, olyan nyilalás volt a térde kalácsában. — Mi a baj, mi a baj, hán? — kérdezte, a mint a botjával nagyokat kopogva, benyitott. Mondja neki a lánykám: — Jaj Lenk bácsi, jaj, oda a kis Katicza; ha el talál pusztulni, nekem is végem lesz. — Ojjé, ojjé, no majd meglássuk-meglássuk. Jajajaj!! a térdem . . . A térdéhez kapott s úgy leült, mintha beleesett volna a székbe. Megsajnáltam a szegény embert, mert hogy hűvöses nap volt s az őzet lent tartottuk az istálló mellett, a fás félszerben. Egész nap esett s az udvar sáros volt; még elcsúszik ezzel a rossz lábával, ha a félszerbe czammog. No majd segítek én ezen. Aznap állott be az új hetesem. Egy nagy darab komor ember, a kit úgy ajánlottak volt, mint szívós, munkabíró cselédet. — Menjen csak Gáspár, — szólok neki az ablakból, — hozza be ide ölben Katiczát. Itt van a doktor úr. Mért mentünk volna ki, holott helybe is hozhattuk a szegény beteget. Kisvártatva éles sikoltásra lettünk figyelmessé, a mit valaki újra meg újra megismételt. Bennem meghűlt a vér. Azt hittem, szerencsétlenség történt. A sikoltozás egyre közeledett. Mindnyájan úgy meg voltunk ijedve, hogy egy darabig csak egymásra néztünk. Végre nekirohantam az ajtónak s felrántottam. — Éppen jókor. Gáspár állott az ajtó előtt, s ölben hozta az új szakácsnét, a ki kereken száz kilogrammot nyomott. 15