Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

A veszett-vadász

én a kutya. Meglásd, szerencséd lesz. Azután, ha kimulattad magadat, te hajtasz majd nekem. Ez az ajánlat elfogadható volt. Abból csak nem lehet baj, ha az ember puskával a kezében várja valahol a nyulat, mialatt a társa a kutyát pótolja. — Nem rossz eszme, — vélekedett János, s jó kedvvel indult el a cserjés szélére, oda, a hova a barátja küldte. Guszti még a maga puskáját is odaadta neki, hogy sürgős szükség esetén töltenie se kelljen, azután berobogott a bozótba s ott elkezdett hajtani, csaholni, mint a legigazibb kopó. Majd itt, majd ott hallatszott csaholása. Hol közelebb jött, hol meg visszafordult; olyan zenebonát csapott, hogy szinte félelmes volt. Egyszer csak, hogy hogy nem, csakugyan kiugrat egy szerencsétlen nyulat, a mely megriadt az iszonyú csaholásra s egyenest annak a saroknak vágtatott, a hol János állott. Pár pillanat múlva lövés dördült, azután éktelen ordítás hallatszott, a milyet az öröm ijedtsége támaszt. — Megvan! megvan! — bömbölte János, a ki valósággal lelőtte a nyulat. Ilyen még soha életében sem történt vele. Azt lehetett volna gondolni, hogy tán megbolondult túlzott örömében. Mire Guszti izzadtan és lihegve előkerült, ott találta a legboldogabb embert a fűre terülve, a mint reszkető kézzel simogatta áldozatát, czibálta hosszú fülét és vizsgálgatta, hogy hol ment be a sörét és hol jött ki. Guszti bácsi megvárta, a míg János egy kicsit lecsillapodik, s tűrte, hogy elmondja neki az esetet tízszer egymásután. — Barátom, úgy jött rám, mint a veszett állat. Sose láttál ilyet. Mint a nyíl, úgy röpült. Én csak egy villanását láttam, odalőttem! Egy kapás! Puff! — vége! Most itt fekszik, a mint láthatod. 134