Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Szűzhavon

A csicsókást körűi sétálgatja Vörös úr. Ott is van valami a szűzhavon, amit érdemes észrevenni. Apró háromágú villa-nyomok sorakoznak egymás mellé. Ittott mintha kapargáltak volna. Fogolycsapat futott végig a csicsókaföld mellett. Egy ponton elvesznek a kicsi villanyomok, bekanyarodnak a sűrűségbe. Ott élénken szimatol a róka s maga is kúszva, vigyázva csúszik a barna, zörgős kóró közé. Csend van egy darabig. A tájék kihalt. Valahol a vén fák közt egyhangú kopogással perreg egy fakopáncs. Azt nem érdekli, ami itt történik. Pedig e pillanatban tragédia készül. Brrrr! — hangzik nagy berregéssel-surrogással a csicsóka között. — A fogoly falka röpült ki belőle, nagy lármával; a vén kakas ugyancsak csirreg és sivalkodik, szólongatja megriadt családját. A róka riasztotta meg szegényeket. Nemsokára eltűnik ravasz, elégedetlen pofája a csicsókás szélén. Most sül ki, hogy csak tragikomédiát rendezett a hírhedt csirkefogó. Az egész fogolycsapatnak sikerűit előle elmenekülnie. A magasban megszólal valami. Mérges, morgó, komor beszéd az. Messzire elhallatszik. «Krokro!» — mondogatja egy rosszkedvű holló, amint átvált az erdő fölött, ki, a fehér síkra. És megismétli időnként: — krokro! . . . krokrokro! A síkság üres; végtelenül egyforma és nyugodt. A nagy, fekete madár megállás nélkül siet át a tájon. Ide ugyan nincs mért leszállnia. Ki tudja, hova kívánkozik, merre tervezgeti a mai élősködést! — Csak röpűl-röpűl, gépiesen, egyenesen, mintha meg sem akarna pihenni a világ végéig. S aközben szakadozottan ismétli egyhangú szólamát.