Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - A néma völgyben

Az az ág vagy harmadfél ölnyire lehet a földtől, onnan leugrani nem túlságosan kívánatos. Az ilyen halálugrásokat még a nyest is csak a legvégső esetre tartogatja. De mikor az az istentelen pohos kísértet sehogy sem hajlandó arrább állani, hogy neki utat nyisson. Hja! ott van a lakása, azt félti olyan szörnyen. Abban úgy lehet kései költésű ügyefogyott fiókák vannak most; otromba, nagyfejű, útálatosan puhatestű, lágytapintatú bagolykölykek, amelyek látása tilalmas a várandós aszszonynak. «Puhhh, fuhhh!» — hangzik újra, minthogy a nyest, únván a tétovázást, néhány hüvelyknyivel errébb csúszik. A bagoly elszántan terjeszti ki a szárnyát; látszik rajta, hogy semmi szándéka sincs feladni jó helyét. A nyilt támadásról mindazonáltal lemond egyelőre. Ezzel az aczélostestű úrral szemben koczkázatos dolog a párviadal. A nyest méri-méregeti egy darabig a távolságot a földig; de odalent éles törmelékkövek vannak, azok közé ugrani még rosszabb . . . Ej, csak előre, no! előre bátran! . . . A bagolynak minden porczikája remeg; — ki nem fogy most már a puhhogásból; — szeme szinte lángol; csüdjét váltakozva emelgeti; kinyújtott karma látszik olyankor. Most már el van telve dühvel s élet halálra elszántan áll «en garde»-ba. Feszesen, mereven támaszkodik a fának s mindkét szárnyát ütésre emelve, várja: mi lesz. Aközben a nyugtalanság újra erőt vesz rajta; izeg-mozog, fészkelődik s egyszer csak — véletlenül — egyensúlyt vesztve, megcsúszik.