Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - A hóhér mulat

Szerencse, hogy alig néhány ölnyire voltak a sástól. Rémülten menekültek bele, eltűntek a zsombék hasadékai közt; rájok borúit az aszott, halvány fű, ami még tavalyról maradt itt. A hóhér csalódva suhant el felettök; azt már nem tudhatta, hogy melyik sáscsomó közé bújtak, különben arczátlan vérszomjában utánok furakodott volna, kiránczigálta volna őket, ahogy megteszi, hogy benyúl az odvas fába s onnan szedi ki a reszkető madarat. Elment! Felszállott a föld színéről, kilendült a magasba, ott kóvályog, kanyarog azóta. Megyen lassan tovább ; búcsúzik innen, ahol felsült. Majd akad neki más mulatsága, nemsokára. Nem kell félteni a szárnyas hiénát. A foglyok megint kifutnak a mezőre, onnan a vetésre ; bogarászva tipegnek végig a barázdán ; elől a tyúk, gömbölyűre húzva össze magát; mögötte a fülelő, őrködő kakas, magasra emelt fejjel, többet gondolva a szerelemre, mint az ebédre, ami ilyenkor rovarból, kukaczból áll, meg holmi zöldségből. És nem sejtik, nem veszik észre szegénykék, hogy mi fenyegeti őket. A héja messze kering, de folyvást itt a szeme, ezen az apró zsombikoson. Úgy tesz, mintha már el készülne innen. Arrább-arrább húzódik; elvonúl. Jól látja aközben, hogy a megnyugodott foglyok megint kimozdúlnak a szabad térségre; figyeli, hogyan surrannak be a vetésbe. Éppen csak ezt várta. Kiterjeszti lapos, kerekvégű szárnyát s ívesen ereszkedik alá, mintha le akarna szállni. De amint két arasznyira van a földtől, egyszerre kinyúlik, és sugáregyenes, rohanó röpüléssel suhan arra, ahol a foglyok vannak.