Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - A hóhér mulat

búvik-e meg áldozata, vagy a sűrű lomb közt, avagy röpül: mindegy az őneki. Lecsap a földre, mint a kődarab s felmarkolja onnan a buta foglyot. Becsúszik nesztelenül, alig suhanó röpüléssel, az ágak közá s kirántja a gaíyon meglapúlt vadgalambot. Ha pedig szárnyon próbál előle menekülni a megrémült madár: akkor kezdődik csak az igazi hóhérmunka, amiben a héját nem éri utói egyetlen más zsivány sem. Akkor nem azt teszi, amit a nemes sólyom, hogy gyönyörű hajszával veszi űzőbe kiszemelt zsákmányát és villám-czikázáshoz hasonló süvöltéssel kapja el, vágja le, amikor utóiérte. A héja csak addig rohan röpülő áldozata után, amíg az, a boldogtalan, a nyakán érezve halálos ellenságét, ijedten igyekszik fölfelé, mert ösztöne megsúgja, hogy amint alól van, a héja lezuhan rá. Fel hát, csak fel, egyre feljebb; a héja legyen alól. így nem tud támadni. A szárnyas hiéna ekkor elkezd keringeni a megriadt, halálfélelmet szenvedő madár alatt, és szorítja feljebb, egyre feljebb. Azt már őtőle el nem veszi senki. Amint az üldözött madár kimerül, amint nem bírja a tüdeje a megritkúlt levegőt: le kell ereszkednie. S akkor! . . . A héjának borzasztó öröme lehet, hogy ilyen hóhérmódra növeli a gyöngékben a halálfélelmet. Az ott, a magasban, egyre kering. Úgy hinnéd, tétovázva kutat; gyűrűs vonalban kanyarodik tovább, arrább, s folyvást lemereszti éles szemét, amely alkalmas rá, hogy több száz méternyiről is meg lássa a fű közé húzódott madárkát.