Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Imposztorok

A vetés szélén pedig ligetes erdő húzódik el a messzeségbe és félkörben bekeríti a lapály egy részét Ott madarak énekétől visszhangos a berek. Valamennyi közt leghangosabb a kakuk. Irdumbirdum nagyon szereti a kényelmet s most is úgy fekszik a rács mellett, hogy a keleti restek is megirigyelhetnék. Elnyújtózva támaszkodik a rács aljának s a hasa van fölfelé. Két hátúlsó lábát jól kinyújtja, a két elsőt pedig szinte negédesen hajtja össze a mellén, mintha valamit ölelne. Az egész állat fekete, mint az ördög, csak a körmei fölött, meg a szemöldökén van egyegy sárga vonal. Telivér tacskó ő urasága. Arra riad fel Irdumbirdum, hogy valaki az oldalát böködi. — Hehh! — csahint egyet halkan s hegyesedő orrát nekifordítja az alkalmatlankodónak. Mindjárt el is kezdi a farkával verdesni a rácsot, ami barátságos indulat jele nála. Egy másik tacskó ácsorog mellette. Olyan alacsony, hogy tán nincs is lába. Csak két sárga-vörös göcs látszik ki oldalvást a bordái alól. Azok a kifordított tacskópraczlik. Még simább, még feketébb, ha lehet, mint Irdumbirdum. Csak a mellén van egy kis fehér csillag, mintha érmet hordana. Illik neki szörnyen ez a dísz, lévén az asszonynép közül való, amely mindig hiú. Ez Nyiffancs, az Irdumbirdum párja. Irdumbirdum feltápászkodik s morgó kedveskedéssel kezdi harapdálni tacskó-nénit. Most látni, milyen zömök, erős; kétszerannyi, mint finnyás kis társa, aki e pillanatban lesunyítja a fülét, hátraveti a fejét s fölényesen fogadja a megszokott hízelgést. - 26 -