Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Farkas a birkák közt

lás lakik körülötte. Pedig ami élet volt a beláthatatlan térségeken, oda húzodott mind. Ott voltak a karámok, a nyájak, a ménesek. Ahol kutat jelzett a kék égre mutató sötét vonal, ott tanyázott a puszták állandó lakosa, a pásztor. Ma már keresztül robog a Hortobágyon a vasút és a legelő ménesek nem is nagyon ijedeznek tőle. A dübörgő, zakatoló, füstöt pöfögő vasparipa még a gulyákat sem igen riasztja meg, pedig azok a vadabbak. A lármásan haladó vonat fölött közönyösen húz el a vadliba, és siet a nagy Hortobágyon át a pap-eréhez, a ludashoz; a szikes tavakhoz, ahol ezrével száll meg este és süketítő gágogással hívogatja egymást. Minden sokkal szelídebb, sokkal czivilizáltabb ott ma. A törzsménesnek olyan szállása van, hogy beillenék vendégfogadónak. Állandó, nem mozdítható kunyhók lapúlnak meg a pusztaságon. Meg-megtépi fedelöket a szél, megrogygyasztja derekokat a fergeteg. Úgy állnak, ácsorognak, mintha ültökből próbálnának felkelegetni. Csupa nyomorúság kívül-belül a legtöbb. Mindegy! Azért mégis csak ott vannak; ott gunnyasztanak mindig. És ez a mindig tönkre teszi a nomádságot. Az ide-oda költöző pásztor, aki viszi magával a cserényét, napról-napra ritkább. Még a pacsirta is olyanokat művel, hogy megszólal késő őszszel, ahogyan én hallottam egyszer. Megszólal és énekel, fennen, csengőn, gyönyörűen, tele tüdővel, — tavaszi dalokat. És nem is egy, nem is véletlenül, megittasúlva egy kis csalóka verőfény örömétől; — hanem száz; valahány csak énekelni tud, úgy hogy amikor elhallgat az egyik, folytatja dalát a másik, messze-messze és magasan, a kéklő őszi ég felé igyekezve. — 274 — 18*