Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Csöndes idők

— Ha van eszök, látják, hogy ide nem száll varnyú ! Nincs szag, teszi hozzá tudákos nyomatékkal. — Az már igaz, helyesli a gazda az észrevételt. — Hát akkor ne legyen disznótor. Tovább pipáznak, amíg meg nem únják. A tanyai akáczfákon egy sereg veréb gunnyaszt; — azoknak a csiripelésén kívül nincs hang. A szürke proletárok összegubbaszkodnak, felborzolják a tollokat s unatkozva nézik a világot. Néha mintha összebeszéltek volna, egyszerre kapnak szárnyra, s leröppennek a földre, a tanyai udvarra, amely nem is igazi udvar, merthogy nincs bekerítve. Odasompolyognak a konyha elé, majdhogy rá nem szállnak az eresz alatt hencsergő kuvaszra. Az nem törődik velők ; miatta csacsoghatnak, szemtelenkedhetnek. Ellenben a czirmos kandúr, - hajh! az viszi itt most a végzet szerepét. Hogy csúszik errébb, hason! — Zöldfényű szeme merően tapad az ugrándozó bohókás népségre. Farkavége idegesen rándúl; két első lábát maga alá húzza s gömbölyű fejét ráfekteti. Minden porczikája feszül, mintha aczélrúgó volna elrejtve a tagjaiban ... Hopp! — most nagyot ugrik s — egyenesen a kuvasz fejére pottyan. Elhibbantotta a halálugrást. A verebek csipogva, riadozva repülnek fel a fára; a megriadt házőrző pedig szűkölve, fogát csattogtatva, borzolt szőrrel pattan fel s rohan ki az udvarból. A kazalig meg sem áll. Onnan is a fülét lelapítva sandít vissza; gyanakodva nézi a vendéget s megmorogja. Hátha mindennek ő az oka. Kancsal Nagy Péter kiveri a pipáját s vontatva jegyzi meg: — Ilyen jót régen nem pipáltam. De a kelmed kutyája megugat már, hát csak odább állok. — 268 — 18*