Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Csöndes idők

megérzi a varjú. Loholnak egymás után, sietve, reménykedve. Hátha akad számukra valami hulladék. Egy ponton megáll Kancsal Nagy Péter a hómező közepén. Valamit vizsgálgat. Hosszúkás, vályúszerű bemélyedés van ott a hóban. Itt feküdt, — dohogja a tanyás, és megpiszkálja hosszú botjával a nyúlvaczkot. Ahogy tovább ballag, eszébe jut, hogy régente hányszor buktatta ki a pihenő nyulat a fekvéséből egy jól czélzott dobással. A tanyai kölykek most is értenek ahhoz. Valóságos művészet, ahogy puska nélkül is biztosra vadásznak. Jó két araszos hosszúságú, hüvelyknyi vastag paszulykaró egyik végére vasúti talpfákból kilopott «muttersrófot» erősítenek, s azzal úgy megtanulnak dobni, hogy nincs a világon az a késhajgáló kókler, aki biztosabb lehetne a dolgában. Nemhogy a fekvő nyulat, de a futót is elütik tiz-tizenöt lépésnyiről. A röpülő fogolyfalka közül egyet kivágni gyerekjáték nekik. S ezt azután semmiféle vadőr sem tudja meg, hacsak véletlenségből azon melegében tetten nem éri a «muttersrófos» fiatal orvvadászt. Hja, az ő szerszáma — már mint a srófdobálóé, — nem szól, nem durran, nem riasztja fel a vadak gondozóját. A «szomszéd» tanya vagy ezerötszáz lépésre van, így, egyenes vonalban. Közbe esik a kacskaringós ér, amelyen kétszer is át kell gázolnia Kancsal Nagy Péternek. Sebaj!... Állja a bagaria, ami nélkül pusztai ember el nem lehet télen. Egy nyúl ugrik ki a hóbuczkák közül; annak a tanyás sokáig néz utána. «Hm! milyen szépen szalad !» ... Azután megint tovább ballag, a szomszédja telkére. — 265 — 18*