Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Csöndes idők

CSÖNDES IDŐK. Esik a hó, a nesz nélkül hulló puha hó. Esik-esik, és beborítja lassan a meztelen földet. Nem csak a földet. Az apró falusi kunyhót is, a kert tüskesövényét is, a fa és a bokor gályáit is. Alig van hideg. Csak éppen hogy nem olvad. A fehér pihék milliója megmarad hónak. Mindössze is egymáshoz tapad, amint perczről-perczre jobban sokasodik. S ezzel a tapadással vastag, fehér, duzzadó szalagot húz az ágra, a galyra. Mintha hirtelen kilombosodnék a fa, tél közepén. Mintha habos fehér szegfűből s lágy laptarózsából font volna koszorút minden ágra valami titkos kéz. De ez a koszorú csak az ág felső részén húzódik végig. Valósággal megfekszi a maga vonalát, amelyről nem szabad arrább csúsznia, különben megszakadozva hull le, a saját súlyánál fogva. Az ilyen puha, friss hó nem takarhatja el egészen a fát és a bokrot. Mindég kilátszik alóla a fa testének s a galy tekervényeinek a feketesége. Más ez, mint a zúzmara, a fehéren csillogó fagyott gyémánt, ami köröskörűi rakódik le a kisebb galyra is, hogy tündérországbeli páfrányerdőt mutat tőle a bokor. A zúzmarának hideg kell; az élteti. A friss hóból való koszorú ellenben lehull a fáról, amint az erősebb hideg megcsípi, porlóssá teszi. Most ilyen csöndes, havas, gyöngén hideg a tél, a februáriusi tél, amelynek máskor éles, kegyetlenül metsző, dermesztő fagyossága szokott lenni.