Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Szíjjártó

— A kinek ennyi nyája vóna! — mondja magában Szíjjártó, a füstszerű oszlopot bámulva. — Mért éppen nyája ? Mért nem inkább pénze ? — kérdem, komázva kis pajtásommal. — Hát mán én csak a nyájhoz értek. Akkor is, a mikor gulyás voltam . . . — Mi az ördög voltál te? — vágok közbe nem kis csudálkozással. — Gulyás voltam, — ismétli, s tetszik neki, hogy ezzel dicsekedhet. — Édös apám mellett voltam gulyás. — Vagy úgy! —- Nem csak úgy, hanem amúgy is. Ha édös apám elment, magamra hagyott. Sokszor félnapig is. — Hogy merte azt az apád? — De biz' merte. Oszt' nem is volt messze a vejtei csárda. Arra van a'! a hová ő kerne járt. Megmutatta, s mintha egyszerre elborúlt volna az arcza. — Mi bajod, Szíjjártó ?! — Most semmi; hanem eszömbe jutott az imint valami. — Ugyan mi, te ?! — Hát a mikor én az édös apámmal verekedtem. — Mit csináltál, te kölyök? — Ahogy mondtam. Ott, a vejteinél. Bántotta édös anyámat édös apám, a ki boros volt akkor. S én pedig nem hagytam. — Megverted az apádat? — Nem a', ő vert mög engöm, mint máskor is. De oszt' édös anyámat nem bántotta többet. (Ó te kis Szíjjártó, te! Te kis senki, te hős!) — Nem vadászunk többet? — kérdezte kis vártatva, - 259 17*