Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Szíjjártó

Éppen egy széles, végtelennek tetsző tarlón megyünk át. Fakósárgaság ömlik el előttem, s csak néhol ver ki zöld foltokat az aljban a sarjúfű. A sárga tarlónak kevés a tarkasága. A tisztes fű itt rajta az egyetlen uralkodó virág. A kis, fehér méztartó virágcsöveket méhek ezrede látogatja; — a szorgalmas, döngicsélő nép a lábam körűi zümmög s nagy nehezteléssel veszi, hogy rá-rátiprok a sűrű fehér virágra, a mi az ő kincse. Szíjjártó éppen félakkora, mint magam, sokkal közelebb van tehát a szeme a méhekhez. Figyeli őket, s különös himbálással emelgeti magát, mintha tojás közt lépegetne. Felém pislant s a hogy találkozik a szemünk, elkezdi magyarázni: «— Engöm már többször is mögcsíptek, tartok tőlök.» Azon az öblös, rekedtes, lármás hangon mondja, a mi egyrészt bátorságra vall, másrészt a színtelenségével elárúlja, hogy rossz időben se igen kímélgették, sokszor meghűlt torokból bugyog elő. Pedig ez a Szíjjártó mindössze tíz esztendős. A mikor kérdeztem : hogy hívnak ? megmondta bátran, kiabálva: Szíjjártónak. A keresztnevét elhallgatta, a mi parasztban ritkaság. Az úrféle közt akad, a ki, ha bemutatja magát, csak a vezetéknevét löki oda félvállról. A paraszt tisztességtudó és egészen kimagyaráz mindent. Még köszönni se röstel, mint az urak. Megint megkérdeztem : hogy is hívnak?... — Szíjjártónak engöm. Olyan bolondosán komolyan hangzott. Egy öklömnyi kölyök, a kinek én ne mondjam, hogy: Miska te, Gyurka te, Pista te, vagy a hogy a keresztnevén hívják ; hanem nevezzem őt folyvást Szíjjártónak, a hogy a felnőtt embert illetné meg. — 256 — 18*