Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Erdei történetek

azt a kétarasznyi óriás zöld gyíkot, amely szöszmötölő surranással csúszott arrább a fű közt, jöttömre; — de amint azt hitte, hogy már nem figyelek rá, felém fordúlt, s lüktető, azúrkék tokáját mutogatta. Minden olyan szép, olyan erős, olyan élettől duzzadó volt itt; — csak Takács János, a hírhedt vadorzó, volt csenevész, öreg és veszendő. Amint kidüllesztette a mellét, hogy most mindjárt beszél: még öregebbnek, gyarlóbbnak látszott, mert hogy daliás akart lenni, pedig annak az ideje ugyancsak régen volt. — Olyan puskával lőttem meg a bakot, amelyik nem durran, — kezdte. (Hurokkal fogta meg.) Vittem volna is már hazafelé, — mert hát miből éljen a szegény ember? — amikor elibém áll a csendér. — Ösmertem ezt a csendért; tudtam, hogy régen leseget rám ; mit volt mit tennem, — mondok, — ledobtam a bakocskát a fűre s aszondom : agygyik az Isten jó napot; itt tanáltam én ezt a kis bakot. Nem hitte el a komisz. Hogy rögtön menjek vele, aszongya haragosan, s hozzam a bakot is. De mán azt csak mégsem, •— mondok keményen. Akkor a puskáját rám emelte. — Hadd vágjak^egy husángot, amire hátul ráakasszam, akkor elviszem no, bánja a szösz, — mondok. — Akkor mán megvolt a kieszelt szándékom. Hát a husángot, ahogy levághattam, mivelhogy a csendér megengedte, ráakasztám az őzikét s megest viszem. Egyszercsak úgy teszek, mintha csúszna mán lefele a bak a durongról, hátra szólok: kapja el csendér uram, mert mindjárt lent lesz. — S azzal ejtem is le a bakot. - 246 — 19