Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - A csapdában

A vörösszakállú ember olyan volt, mint a szatír. Eleinte lassú, óvatos lépésekkel közeledett az alvó vénséghez, de csakhamar fölöslegesnek tartotta a nagy vigyázatot. Halkan, kaczagva vette ki az imént fogott fáczánt a maga tarisznyájából s becsempészte a Nyakaséba. Ugyanoda tette vissza a kénzsinórt is, meg a fáczánfogó hurkokat is, amiket most hamarjában szedett volt össze az etető körűi. Mindezek után gyors léptekkel sietett tovább a helyszínéről. • Arra ébredezett a vén Nyakas, hogy rázzák. Irgalmatlanúl rázták, hogy majd kiszakadt a lelke. — Keljen föl kend, vén kötélrevaló! — kiáltotta egy ingerült hang. Csakhogy megcsíptük valahára! Hát kend a fáczántolvaj, úgy-e?! No majd lesz nemulass kendnek! Az erdész hangja volt, amit jól ismert Nyakas. A jerikói trombita se lehetett volna rá több hatással. Föleszmélt s tápászkodni kezdett. Hej, morva, morva! morogta zavart észszel. E pillanatban ráesett a szeme az erdész dühtől eltorzult ábrázatára. A haragos férfiú éppen a íáczánhurkokat szedte ki a tarisznyájából. Ettől ki kellett józanodni. Ott volt a gyönyörűszép fáczánkakas is a gyepen, mint bűnjel. Csak Zebencsák nem volt seholsem. Nyakas Demeter megértette a dolgot. — Hej, morva, morva! — sóhajtotta, egészen más hanghordozással, mint az imént. - 242 — 19